Családom és egyéb

állatfajták. Mert míg itthon azon is ki vagyunk akadva, ha bejön egy pók, vagy légy, és ha véletlenül hangya, azonnal hadjáratot indítunk ellenük, hangyacsapda, chemotox, és fizikai bántalmazás.

Na jó, néha egy kutya, vagy macska, két kutya, két macska, nyúl, hörcsög, vagy egyéb rágcsaállat beköltözhet. Etetjük, itatjuk őket. Én mondjuk nem bírom az állatokat, ha igen, akkor inkább kimegyek, lefekszem a fűbe, nézem a felhőket, jöhetnek a szöcskék, lepkék, kishangyák. Legyek.

Legyek jó anya, és mire hazajön, lepjem meg egy kutyával. Nem. Nem alkalmas a lakásom, és az életvitelem egy kutya befogadására, még ha patkányméretű. Nem.

Na de laknék csak  a dzsungel mellett, ahol majmok ülnek az úttest közepén, ha közelebb megyek, fel a kocsimra, onnan meg a tetőre, majd huss a dzsungel. Ha utánuk nézek, vemhes kismacskát látok, sárga szalamandra lóg ki félig a szájából, közelebb megyek, zizeg a sok levél, a fák közül egy krokodil dugja ki a fejét. Dzsungellakó.

Nem kell az erdőig menni, majom a szomszédban is van, bár ketrecben, és a kertek teli vannak csirkékkel, szabadon jönnek, mennek, a kiscsirke beszalad a konyhába, megfogjuk, felkerül egy férfivállra, lefotózódik, mellékerül egy sáska, nem kéri, hogy kérné, egyrészt dög, másrészt akkora, mint ő. Kinyitjuk az evőeszközös fiókot, onnan egy tenyérméretű csótány figyel.

A kakasok is szabadon járnak, kelnek az utakon, valahogy nagyobbak, mint itthon, színesebbek, félelmetesebbek. Kakasokkal egyébiránt nem jó összeveszni, hirtelen az aranyeső bokor aljára kerülhetünk egy párharc után. Főleg ha négyévesek vagyunk. Nem vagyunk. Nem veszekszünk állatokkal, nincs cockfight, nem veszekszünk pöcsökkel. Jóba vagyunk a pávákkal, libákkal, és bírjuk a csibéket.

Nem kell Malaysia-ba menni, majom itthon is van, cock is bőven. Kézből kakastaréjt formázunk, árnyékkakas, jön szembe a másik kéz, az kutya, ugat, elkergeti a kakast. Kutya, mi?

Nem. Nem veszekszünk állatokkal.

Meghalt a Miki az éjszaka,

 

tudod aki odajárt udvarolni a szomszédodba, mondja telefonba a barátnőm, tényleg, idén még nem láttam, Miki eléggé ivott, és biciklizett mellé, és évekkel ezelőtt egyszer már le kellett vágni a kötélről. A hét elején állapítottam meg, milyen lusta ember, nem vágta le a kilógó ágakat, hozzáérnek, és nagyokat koppannak a zöld diók a visszapillantómon, lassítok, benézek, a fal mellett egész télre felhalmozott tűzifa rendben, sorjában. Ki fogja eltüzelni. Ki nem.

                Mennyivel szebb szó az igen, nem? Két év múlva elvesz feleségül, mondja a párom, akkor lesz ötven, én meg negyvenhét, ki az a barom, aki negyvenhét évesen megy férjhez, még ha másodjára is, elképzelem magam a parton, mezítláb, könnyű fehér nyári ruhában, a hajamban fehér hibiszkusz, és kimondom: jeszájdú. Hülyeség, ráadásul nem is igazi, meg is történik, meg nem is, akár azt is mondhatom,

 

hogy nem.

                Különben is utálom a nyarat, elképzelem, kiutazunk, első két nap pecsenyére égek, mire az esküvőre kerülne a sor, épp hámlanék, cafatokban foltosodnék, és a virágszirmok mellett felesleges hámomat is vinné a szél, az óceáni felhők felkapnák, és szürke esőt hullatnának. Aláállnék, a bőrömre hullana a bőröm, visszakapnám, na csak ezt ne, ezt az örökös körforgást. Vagy kiutazunk, és azt mondják, hogy negyven felett nem vállalnak ceremóniát, negyven felett az emberek húzódjanak be a zsúptetős tengerparti vityillóikba, és nézzenek sorozatokat, Med Men, vagy Jersey Shore, és ne akarjanak már senkihez se tartozni, főleg egymáshoz ne, mikor itt a szigeten olyan gyönyörűek a lányok, és tejeskávé barnák a férfiak. Vagy kiutazunk, és azonnal benyelek valami kalicit, egy hét fekvés, ágynyomás, négykézláb mászkálás ágy és vécé között. Kinek lenne kedve a parton ácsorogni, feldagadt, vizes bokával, sajgó visszerekkel, kitörni készülő gyomorbelsővel.

                Nem bánom, elutazunk, de enyém a fenntartási jog, hogy ott mi fog történni. Bár valószínűleg nem jutunk el odáig, két év hosszú idő, meg is kell azt még érni, szokta mondani a mama, és ráadásul együtt kéne maradni addig. Na az a nehezebb, mindegyőnk baromi rossz természet, előre visszük, aztán visszarángatjuk egymást, sinusaink plusz négyszáz, és mínusz négyszáz között hullámoznak, mikor jó, akkor nagyon, és amikor rossz, hát az pokol, akkor olvasom még a benzinkút feliratát is hell-nek. Mások tök lazán elvannak plusz tíz, és mínusz öt között, és kézen fogva sétálnak még hetven évesen is. És mi? Hulljanak a hibiszkuszok, legyen fehér sziromeső, kerüljön polcra a tündérmesék összes.

nincs is párom.

hulljanak a fehér hibiszkuszok

kiskifli

Hányszor esztek rizst hetente?

Nem hetente, naponta. És háromszor. Mert itt a rizsféléknek kábé akkora hely van a boltokban, mint nálunk egy kisebb pennymarket. És nem zacskókban, hanem zsákokban árulják. Hazahozunk egy zsákkal, vödörbe öntjük, onnan főzünk. A kedvenc kaja a rákos rizs. Kár, hogy nem szeretem.

Furcsa ez a maláj konyha, nem szokta a gyomor, nem emészt eléggé, vagy épp túlmozgásos. Nehéz kiszámítani, mi fog következni. És a vécé, meg a nappali között csak egy fal van, de a fal nem ér a plafonig.

Hangok, szagok.

Hangok, szagok. Mióta nincs itthon, rám kattannak mások gyerekei. Érzik, hogy nekem most nincs. Bújnak az ölembe, a karjaimba, fúrják a fejüket. Gyerekszag, álomillat, nyál csordul a szájuk szélén. Ugyanúgy alszanak reggel, ahogy este betakartuk.

Csak két kiflit veszek, az nekem elég két napra, bedobom a zacskóba, egymás mögé simulnak. Nézem, míg állok a sorban.

Ha hazaérsz kedves, hozzád bújok, mögéd simulok, nem érdekel, hány pasi akar veled aludni, én fogok, és nem lesz horkolás, mocorgás, rugdosás, forgolódás, takaróhúzkodás, csendes, simulós alvást akarok. Veled.

Dobok a kifli mellé kis zacskó rizst, annak is a felét főzöm meg. Aztán két nap múlva kidobom annak a felét.