negyvenhat pillanata

első gondolat: ma dokumentálok. minek, hova, miért. második gondolat: kár, hogy eltelik ez a nap is, már reggel van, délelőtt, este, még estébb, késő éjjel. harmadik gondolat: hű de sokan. aztán úgy jártam, mint a parasztbácsi az ufóval:

‘miapicsa, aztakurva, aztmeginsötétlett.’

azt, hogy mit írt a lányom viberen, csak könnyezve tudtam felolvasni, keveseknek. a könnyeket köszönöm.

 

Istenem a kisterem

szimpla, ködös kedd délután. a terem fullon, a szivacsok negyvenöt fokos szögben elforgatva, így többen beférnek, szebb alakzat, és ha a tükörbe nézek, huszonnégy lábat látok dolgozni, parancsszóra. parancs, vagy vezény, szót fogad, miközben beszélek, azon tűnődöm, mi indítja arra, hogy szót fogadjon, jöjjön, busszal, gyalog, biciklivel, rendszert vigyen az életébe, és kínlódva fújtasson, “jajistenem”, aztán feltápászkodik, átfordul, és csinálja, csinálja, rendületlenül.

remélem, csak titkon, meg itt, hogy miattam jár. mert van bennem valami parancsuralmi rendszer, ami jó. nekem is.