Késvillaholló

 

„Köszönjük, ha holnap is visszatér hozzánk.”

Milyen kedves mondat. Mennyire hívogató. Vissza is jön holnap. A pultos csaj is milyen kedves, mosolygott is. És a kávéjuk is finom. A sarokból pedig rálátni az egész kávézóra. A csíkos terítő is tetszik neki. Szerencsére nem kockás. A kockás a gyengéje. Már hogy utálja.  A kockásból egy életre elég volt. Apja a végére megszerette, legalábbis ezt mondta. Akárhányszor apjára gondol, kockásban látja. Hozzá tartozik. Nem is kockás, tyúklábminta.

A tyúkokat tényleg gyűlöli. A szomszéd tyúkjainak rendre kitekeri a nyakát, és reggelre visszateszi őket az ólba. Görény, mondja fejcsóválva Paja bácsi. Ez a szomszéd az egyetlen, aki szóba áll vele, ő is csak azért, mert a nejével már évek óta nem beszélnek.  A többi falubéli bünteti.  Apáink bűne nem a miénk, hajtogatja a fiú esténként, apáink és fiaink bűne sem a miénk, de ezt a mondást valószínűleg csak ő ismeri. Az utcán elfordulnak, a boltban nem szolgálják ki. Nem köszönnek neki, vissza sem.

És még így is eltelik öt év, mire elhatározza magát, elmegy, elad mindent, olyan helyet választ, ahol nem ismerik az apja nevét. Egy Barló ebben a faluban nem lehet szüreti lovas, sem pünkösdi király.

Nem akar erre gondolni. Arra sem, hogy az anyja azért hagyta el, mert a fiú vastagon kente a vajat a kenyérre. Lehet, hogy nem azért, de ez már mindegy. Mostantól szabad ember. A város pora majd belepi a múltat, egy Balogh csak jó ember lehet. Mostantól így hívják. A Balogh maximum balkezes kicsit, de soha nem gyilkos. A nevek összecsengenek, mindenki hasonlítani kezd a nevére, a Marcik például soha nem nőnek fel, a Barlók pedig rossz emberek. Annyira rosszak, hogy kocsmai szóváltás után késsel mennek vissza, és szúrják hátba a kártyapartnert, aki csal. Ő nem akar rossz lenni, élni akarja a három műszakját, szót fogadni a főnöknek, nem lázadni, belesimulni a gépszalag szürkéjébe.

Felborult bioritmus szerint él, az alvás éber, felriadós. A lány meg tizenkettő-huszonnégyben van a kávézóban, ritkán találkoznak, akkor ülnek a parkban a pikkelyesen leváló festékes padon, lóbálják a lábukat, egyik héten lángost esznek, a másikon kürtős kalácsot, aztán főtt kukoricát vesznek, majd vattacukrot. Lassan fogy az étel, sokat beszélnek, mindenről. A lány mindig mesél a családról, keresztapa, nagybáty, unokahúg, és anya, nagy a család, és össze is járnak, tartják az ünnepeket. Összetartók, segítenek anyának. Anya özvegy. Apáról nem beszélünk.

Balogh ennek örül, mert szerelmes. Izzadós aggódó, de szerelmes, fél év után összeköltöznek, a fiút végre bemutatják. Újabb fél év után úgy dönt, hogy ez a pultos lány élete értelme, el akarja venni, és addig ügyeskedik, míg a cappuccino habjába beleírja egyik reggel fahéjporral: Hozzám jössz?

A lány sokáig sír, boldog is, és halálosan szomorú, hogy nem tudják az apjától megkérni a kezét.

­Elmondod, hogy mi történt apáddal?

Soha. És te?

Soha. Nem téma.

Ölelés, szerelem, örökkévaló, együtt leküzdik a nehézségeket, mindig szeretni foglak, rózsaszín a párna és a tükörkeret. Talán a tükör nem. Az rákényszerít a nézésre. Szemtől szembe. A fiú minden reggel elhatározza, hogy elmondja. Közeleg a nagy nap, mégse mondja, nem akar nehézségeket, nem akar bánatot vagy értetlenséget. Nem akar veszíteni, senkit, semmit.

Előeste összeülnek, nagy a család, már mindenki megérkezett, távoli városokból is, kibérlik a Késvillahollót, rengeteg étel, annál több csak a keresztapa birspálinkája. Oldódik a nyelv alatt a birs, terül szét a szájban, feszíti a tüdőt, szorítja a szívet. A fiú poharat koccint a villájával, csikorogva tolja hátra a székét, tartozom egy vallomással, mondja, látják, hogy nem viccel, szürke az arca, nyakkendőt lazít. A lány szemébe néz, tőle vár feloldozást.

Az apám gyilkos. Kocsmai verekedésben ölt meg valakit, akivel kártyavitája volt. Nyel nagyot, könnyez is. A lány is sápad, nem ezt várta, személyes vallomást szeretett volna, valami olyan titkot, ami még inkább megerősítheti.

Most feláll, odamegy a táskájához, és pattint a záron.

Az apádat. Hogy hívják?

Barló.

Akkor ez itt, mondja a lány, miközben belenyúl a táskába, a tiéd.

A tortán lassan reped a marcipán, a villa megáll a szájban, holló repül az ablak előtt. A fiú utána néz. Marad a kés, nem ken el semmit. A lány az asztalra teszi, éles, fényes kés, onnan is szúr.

anzix2Császár Norbert: Magyar anzix2