Harminc év, akárhogy számolunk is

Dehogy kell tartani az öt éveket, nem mindegy, hogy öt vagy nyolc?  Jó, végül is tizenkét évente egyszer jó összeülni, és ott folytatni a hülyülést, visszaavanzsálódva egy ciberefalssal, ahol abbahagytuk. Azért néha bele kell nézni a szembe, hogy érti-e. Nem sértődik-e meg. Nem tudni, hogy esetleg annyira változott csak meg, hogy épp sértődős lett.

morning_vietnam (1)Persze nem azok. Egyik sem. És vidám mosolygósok. Előbb a viszontlátás örömétől, később a maligán a hangulatfelelős.

Kiderül, hogy a három férj-feleség páros még mindig együtt van. Örvendetes. Több működő kapcsolat úgyse nagyon jellemző. Bevallottan persze működik, de hát mögött eldicsekszik a szeretővel. Vagy nem dicsekszik, csak kikotyogja.  Vagy csak jelentőségteljesen mosolyog.

Mert van ami nem változik. Hogy a Kugler a legszeleburdibb, majd szóljunk, ha hét óra lesz, hogy a Veronka a legszőkébb, a Hara a blazírt humorával, Nico a szervezkedésével, (osztálytitkár) Ollé Éva a csendes bejelentésével, Csaszi-Pecsenye a mosolygó figyeléssel, Mitya karbafont eszmefuttatásaival, soroljam? Vagy ha becsukod a szemed, te is magad előtt látod?

Látod a fenét. Valamit látsz, ami most van. De a fejedben nem őket, nem ezeket az enyhén korosodó, kopaszodó, őszülő pasikat, és nőket látod, nem. Te azt a képzetet, vágyképet látod, amit csak tizennyolc évesen láthat az ember, akkor tud úgy lelkesedni az osztályért, a csapatért, egymás meccseiért, versenyeiért. Azt a képet keresed meg a Bíró Ildiben, vagy a hosszúlábú Imhof Ágiban.

A vágy és a képzet nem öregszik. Nem változik. Megmarad örök tizennyolcasnak, ifjúnak, bohónak. Hallgatjuk, hogy ki mit csinál, pedig nem is kérdeztük, senki sem áll fel, hogy ő most éppen „minek, hova, miért”. Valahogy elmarad, mint az ofőnk, meg a többi tanár. Jelzésérték. Mennyire voltunk jó osztály. Ebből vita lesz. A képzet az nem változik, és nem romlott el sehol, hogyan is tudna elromlani, hisz kikerültünk a látószögből. Aki belül maradt, annak vannak is sérelmei. Ott a képzet leképeződött valódisággá. Az meg sose szép.

Még több kérdés, sokszor ugyanaz egymásután. Mert mit is kérdezhetnénk, most kérdezzük meg, hogy hányszor csalódott a hozzá közelállókban az elmúlt harmincban? Hogy iszik-e még a faterja, vagy egyáltalán él-e még? Tényleg drogos a gyereke, vagy nem vele találkoztunk a rehabon, hogy ki a szélsőjobbos, nem ezt mégse, hátha kiderül, és akkor többé nem is beszélnénk vele, hogy mi az a csúnya égési nyom a vádlin, és honnan sikerült ennyi ráncot begyűjteni, miért vált el, de csak az igazra vagyunk kíváncsiak, a kiposztoltakra nem.

Kevés az idő. Kevés ahhoz, hogy mindenkivel váltsunk udvarias kontaktot, kevés ahhoz, hogy megtudjuk, amit igazán szeretnénk, hogy tényleg ki akartak dobni a matekterem ablakán, vagy csak rám akartak ijeszteni, hogy az összekötözés, és asztal alá dugás puszta törődésből volt-e, hogy csak azért röplabdáztunk a közös tesiórákon, mert könnyű sport, vagy tényleg szerettük. Én persze nagyon, és semmi mást.

És kevés ahhoz is, hogy igazi coming out-okat hallgassunk, ahhoz talán ott kellett volna maradni, tovább, talán egész éjszaka, talán hallgatni kellett volna, miközben nézzük a kiürült poharakat, az asztalon maradt zsírosra hűlt szalonnataréjt, és a hajnal hangjaival együtt őszintébbé válnánk, egymás vállára borulva kennénk el a szemhéjfestékünket, masszíroznánk egymás dagadt bokáját, mert akit gyerekként ismertünk meg, ahhoz nem ciki hozzányúlni. Az bármikor felhívhat, és bármikor ott alhat. Pajtások, még egy utolsót igyunk, aztán jó éjt. Ugye most nem hagyunk ki ennyit a két találkozó közt? Ugye felhívsz? Ugye jövőre találkozunk, és addigra mindenkinek minden kiegyenesedik? Jövőre azért kérdezd meg, hogy mi van velem. És talán nem sztenderd választ kapsz.