púder

a képek semmikHegedűs Ágota

púder

 

anyám azt mondta, ha nagyobb leszek, majd elmondja.

és anyám nem hazudott volna soha. nekem biztos nem. megígértettem vele, hogy ha tízéves leszek, akkor.

aztán a születésnapomon elvitt a partra, a rozsdás, csikorgó hintához, kaptam rózsaszín mályvacukrot, de az ízére nem emlékszem, mint ahogy a hinta színére sem,

anya azt mondta, hogy akkor most elmegyünk a templomba, de még előtte üljek kicsit az ölébe,

azt hittem, végre elmondja, de csak megölelt, hintáztunk, és befonta a hajam. végül bementünk.

lassan körbejártunk a félhomályban, szorította a kezem, és csendben mesélte a stációkat.

 

mára a simogatása elporladt az arcomon, és úgy emlékszem, hogy a kezemet sem fogta soha. hangja sincs.

még az arcát sem tudom magam elé képzelni, csak részleteket, süllyedő kövek. ha utánanyúlok, sem érem el,

mert rögtön eltakarja az aljnövényzet, és én minden születésnapomon térdig gázolok a zavaros vízbe,

hátha összeáll a kép, olyanná, aminek valaha is hihetek.

 

minden reggeli

 

félig nyitott kagylókat hoz ki az ár.

az elsőt szétfeszítve smaragdszem néz

vissza, begyűjtök még egy kék íriszest,

egy sárgásbarnát, egy olajos tengerkéket,

tele a befőttesüvegem mindenféle

látásmódokkal, a tarisznyámba kotorva is

sós víz hullámoz elő, pedig csak zoknit keresek,

hogy a parton átfázott lábam megmelegítsem,

a szoknyám alá pedig elbújtatok egy egész

raj apróhalat a ragadozók elől, így

akadályozom meg a gyilkolást.

 

hiszen ami a vízben van, az nincs is.

a halmazállapot  adott, belemerítem a kezem,

keresek valamit, ami az előbb még megvolt,

ízlelgettem, már majdnem kimondtam,

aztán elfelejtem, ahogy búgni kezd

egy távoli hajókürt.

 

tíz perc múlva dagály

 

a dűnék mögül érkezel.

lelkendezel, hogy egy

egész kolónia lundát

láttál, az öböl felől jöttek,

és kummognak hangosan,

nézlek, szélesen gesztikulálva

magyarázol násztáncról,

csőrökről, nézem, hogy nyersz

értelmet, miközben én

jelentőséget veszítek,

úgy látlak, mintha objektívben,

a kép hármastagolásában

a víz, az ég, középen

ott a test, felismerlek,

mert te vagy a függőlegesen

omló partvonal,

a víz elnyel majd,

egymásba hajoltok,

és végre elhallgatnál.

 

a vállamnál fogsz,  megrázol.

hallasz? kérdezed, majd átölelsz.

menjünk be a házba.

mindjárt itt a dagály.

visszasandítok a karod íve

felett, épp úgy borít be, mint

a hullám.

 

*

a képek semmik. pedig lehetett volna ómen a sikátorban egyedül focizó kislány, a dottóról integető ördögmaszkos férfi, a kikötőben a nyolc pár hilfiger papucs egy yacht tatjánál, vagy a fekete bőrű inas szeme fehérje, ahogy a réz korlátot fényesíti.

/ÉLET ÉS IRODALOM, LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31./