Kinek a napja?

Egy születés, egy halál. Apám mondta, mikor édesanyja temetése után egy rég nem látott rokon elmondta, hogy babát vár. Nem bölcsességként éltem meg ezt a mondatot, nem tézisként, tény volt.
Ténykérdés volt viszont az, amikor hét éve felhívott egy férfi, és azt kérte, vállaljam el a felesége edzését. Akkor már két éve edzősködtem, épp benőtt a fejem lágya, tudtam, hogy nem szabad elvállalnom. Gyakorlatilag az összes, nem létfontosságú szervét eltávolították a hasüregből, a bélrendszerét megrövidítették, de nem garantálták, hogy az áttétek nem roncsolnak tovább. Nem vállalhatom, mondtam a telefonba, a másik oldalon csend volt.
Aztán a következő edzésem végén ott várt egy aprócska nő, félórát kért, amiből másfél lett, elmesélte az esküvőjüket, a nászúton jelentkező első rosszulléteket, amiket elütöttek azzal, hogy talán máris terhes.
Nem így lett.
Azt kérte, hogy amíg él, teljes életet akar élni, és edzeni is szeretne. Már elkezdett horgolni, az is régi vágya volt, és jövő héten Milánóba repül, mert nagy vágya, hogy a passzázsban a sarkán forogva kívánhasson, miközben tapossa a bika tökeit.
Aztán felemelte a pólóját, szégyenérzet nélkül mutatta a sztómazsákját.
Ha megjössz Milánóból, kezdhetünk, mondtam neki, azt hittem, egyéni órákat akar, de közölte, hogy szó sem lehet róla, csak csoportba, mindent úgy, ahogy mások. Semmi megkülönböztetés.
Fél évig járt hozzám, akkor újabb műtétek vártak rá, és többé nem jött. Úgy kéthavonta bejelentkezett telefonon a férj, és beszámolt Vicáról. Sokszor sírt, de többször volt bizakodó.
 
Múlt héten találkoztam egy kismamámmal, aki utolsó hetesként, egy forgószélben hunyorogva azt mesélte, hogy programozott császár lesz. Kicsit szerettem volna beszélgetni még, hátha le tudom beszélni, de por került a szemekbe, szájakba, elköszöntünk, hogy majd ír szülés után. Éva (bizony, ő is Éva) erejéről nem volt kétségem, kemény csaj, terhesség előtt is járt hozzám, és közben is végig, még akkor is, amikor az előreeső csigolyái miatt ülőidegi fájdalmai voltak. Bevallottan félt a szüléstől, és mikor mesélte a császárt, láttam, hogy megkönnyebbült kicsit. Értettem őt, de sajnáltam kicsit, hogy a szülés szépségét nem éli meg.
 
Vica férje tegnap küldött egy rövid üzenetet, hogy a felesége hét év küzdés után végleg feladta, itt hagyta őt, és hogy most iszonyúan mérges rá. Jövő héten utaztak volna Norvégiába, fjordtúrára.
 
Ma reggel jött egy másik üzenet, immár Évától, hogy ugyan iszonyú fájdalmak közt, de megszületett természetes úton a kisfia: Patrik.
 
A kilenc év alatt ugyan voltak kisebb sérülések a vendégeim körében, az egyik srác például annyira rohant, hogy odaérjen edzeni, hogy a lépcsőn megcsúszva eltörte e bokáját. A héten pedig funkcionális edzésen csúszott meg szerencsétlen módon Viki, akit remélem nem tántorít el ez a kezdés.Csúnyán megütötte a szemöldöke fölötti csontot, hosszas jegelés, és kötözés után ugyan hazaengedtem egyedül, de jelentést kértem hazaérkezés után. A sport veszélyes. És még annál is örömtelibb. Negyvenhatodik bébi lett Patrik, mióta kismamapilatest tartok, minden születés után nagy büszkeség tölt el, kis részt megőrzök belőlük, és ráadásul gyakorló anyukaként visszatérnek a normál órákra, nem nyafognak, nem kérnek megkülönböztető eljárást, maximum a szoptatás alatt a gyomor alá, hasonfekvéskor egy takarót, hogy nem a mellükön feküdjenek.
 
Gyomor alá kaptam a negyvenhat születés alá ezt az egy halált.