vigyázzatok “K” betűsök

idén még nem írtam ide semmit, vagy inkább úgy mondom, nem ide írtam, aztán csak fut velünk az idő, ez a 2016 k sz…l indul, elsőre Koronczai Attila, aztán Kővári Gabriella, Kőrösi Zoltán, vigyázzatok „K” betűsök, hát mit lehetne posztolni a halálról, mindenki csak a sajátjának érzi  a fájdalmat, hogy vele miért történik ez, pedig nem is vele történt, azért csak mondja, húzza magára, sírdogál a zuhany alatt, meg közösségi oldalakon.

mesmeg viszonyítok, sírdogáljon az, akinek ezek közül az édesanyja, édesapja, szerelme, szíve volt. én meg gondolok rájuk szívelszorulva, sokszor, aztán mégsem áll meg az idő, túlnövi a tulipán a pohár szélét, borul a mutatvány. csendesen szívogatja a vizet az irathalom.tulipán

Harminc év, akárhogy számolunk is

Dehogy kell tartani az öt éveket, nem mindegy, hogy öt vagy nyolc?  Jó, végül is tizenkét évente egyszer jó összeülni, és ott folytatni a hülyülést, visszaavanzsálódva egy ciberefalssal, ahol abbahagytuk. Azért néha bele kell nézni a szembe, hogy érti-e. Nem sértődik-e meg. Nem tudni, hogy esetleg annyira változott csak meg, hogy épp sértődős lett.

morning_vietnam (1)Persze nem azok. Egyik sem. És vidám mosolygósok. Előbb a viszontlátás örömétől, később a maligán a hangulatfelelős.

Kiderül, hogy a három férj-feleség páros még mindig együtt van. Örvendetes. Több működő kapcsolat úgyse nagyon jellemző. Bevallottan persze működik, de hát mögött eldicsekszik a szeretővel. Vagy nem dicsekszik, csak kikotyogja.  Vagy csak jelentőségteljesen mosolyog.

Mert van ami nem változik. Hogy a Kugler a legszeleburdibb, majd szóljunk, ha hét óra lesz, hogy a Veronka a legszőkébb, a Hara a blazírt humorával, Nico a szervezkedésével, (osztálytitkár) Ollé Éva a csendes bejelentésével, Csaszi-Pecsenye a mosolygó figyeléssel, Mitya karbafont eszmefuttatásaival, soroljam? Vagy ha becsukod a szemed, te is magad előtt látod?

Látod a fenét. Valamit látsz, ami most van. De a fejedben nem őket, nem ezeket az enyhén korosodó, kopaszodó, őszülő pasikat, és nőket látod, nem. Te azt a képzetet, vágyképet látod, amit csak tizennyolc évesen láthat az ember, akkor tud úgy lelkesedni az osztályért, a csapatért, egymás meccseiért, versenyeiért. Azt a képet keresed meg a Bíró Ildiben, vagy a hosszúlábú Imhof Ágiban.

A vágy és a képzet nem öregszik. Nem változik. Megmarad örök tizennyolcasnak, ifjúnak, bohónak. Hallgatjuk, hogy ki mit csinál, pedig nem is kérdeztük, senki sem áll fel, hogy ő most éppen „minek, hova, miért”. Valahogy elmarad, mint az ofőnk, meg a többi tanár. Jelzésérték. Mennyire voltunk jó osztály. Ebből vita lesz. A képzet az nem változik, és nem romlott el sehol, hogyan is tudna elromlani, hisz kikerültünk a látószögből. Aki belül maradt, annak vannak is sérelmei. Ott a képzet leképeződött valódisággá. Az meg sose szép.

Még több kérdés, sokszor ugyanaz egymásután. Mert mit is kérdezhetnénk, most kérdezzük meg, hogy hányszor csalódott a hozzá közelállókban az elmúlt harmincban? Hogy iszik-e még a faterja, vagy egyáltalán él-e még? Tényleg drogos a gyereke, vagy nem vele találkoztunk a rehabon, hogy ki a szélsőjobbos, nem ezt mégse, hátha kiderül, és akkor többé nem is beszélnénk vele, hogy mi az a csúnya égési nyom a vádlin, és honnan sikerült ennyi ráncot begyűjteni, miért vált el, de csak az igazra vagyunk kíváncsiak, a kiposztoltakra nem.

Kevés az idő. Kevés ahhoz, hogy mindenkivel váltsunk udvarias kontaktot, kevés ahhoz, hogy megtudjuk, amit igazán szeretnénk, hogy tényleg ki akartak dobni a matekterem ablakán, vagy csak rám akartak ijeszteni, hogy az összekötözés, és asztal alá dugás puszta törődésből volt-e, hogy csak azért röplabdáztunk a közös tesiórákon, mert könnyű sport, vagy tényleg szerettük. Én persze nagyon, és semmi mást.

És kevés ahhoz is, hogy igazi coming out-okat hallgassunk, ahhoz talán ott kellett volna maradni, tovább, talán egész éjszaka, talán hallgatni kellett volna, miközben nézzük a kiürült poharakat, az asztalon maradt zsírosra hűlt szalonnataréjt, és a hajnal hangjaival együtt őszintébbé válnánk, egymás vállára borulva kennénk el a szemhéjfestékünket, masszíroznánk egymás dagadt bokáját, mert akit gyerekként ismertünk meg, ahhoz nem ciki hozzányúlni. Az bármikor felhívhat, és bármikor ott alhat. Pajtások, még egy utolsót igyunk, aztán jó éjt. Ugye most nem hagyunk ki ennyit a két találkozó közt? Ugye felhívsz? Ugye jövőre találkozunk, és addigra mindenkinek minden kiegyenesedik? Jövőre azért kérdezd meg, hogy mi van velem. És talán nem sztenderd választ kapsz.

Szorít, lazít, emel, enged

Minden kalaplengetésem azoké, akik jönnek edzeni. Jönnek, lelkesek, na jó, talán valamiféle rendszer húzza őket be a terembe, meg talán, hogy beiratkoztak. És hogy én számítok rá. Egy héten egyszer, vagy kétszer, ki-ki vérmérséklete, szükségletei, fájdalmai  szerint, de jön.

Néha azt képzelem, hogy miattam.beszorítva

(PAUL GISBRECHT Photography)

Aztán be is bizonyosodik, hogy igen, velem szeret, ha nem is párosizzadni, de minimum gruppen.

És itt kell közbeékelnem egy fontos gondolatot, az izzadás kapcsán. Még ha úgy is néz ki, hogy könnyedén, légiesen, nehézségek nélkül, miközben beszélek, véghez viszem a gyakorlatot, én is izzadok. Konklúzió: emberből vannak a porcikáim. Nagyon emberből.

Rendszerető emberből. Hétfőn kilenckor kezdek, ami eleve mazo, de utána az egész nap csodakönnyű lesz. Aztán elpályázok gályázni, észtorna, fél ötig. Kocsiba pattanok, hogy háromnegyed ötkor én legyek az első a stúdióban. Jönnek az ötösök. Aztán a hatos problémások. Ez így hétfőre három edzés.

Kedden fél négykor rúgom hátra az irodai székem, kocsi, négyeskék, ötre érkeznek a pocakosok, akik mindig elvarázsolnak, de csak kicsit, hiszen tudom, jó helyen vagyunk itt. Szusszanás negyed hétig, akik ilyenkor érkeznek, tudják, hogy már be vagyok én melegedve, nincs kímélet. Csak élet. És hopp, kedd estére máris megvan a hat edzés.

Szent szerdán nem vagyok hajlandó edzeni, de valahogy mégiscsak, ilyenkorra maradok én, meg a maradék.

Csütörtökön szintén ötösök, hatosok, majd megérkeznek a spinal dance-esek, eddigre illene tartalékolnom az energiákat, mert brutálmód kivesz belőlem.

Levezetésképp péntek délelőtt tizenegykor még egy hétvégi  (tegnapról maradt a lendület típusú) keménykedés, aztán illaberek itt a hétvége.

Hétfő reggeltől ugyanígy. Az év ötven, de legalább negyvenkilenc hetében. Már megint az 49. Sorsfordító, ráadásul ennyi leszek idén. Hej, de heti tíz edzéssel megáll az idő.

De azért kedveseim, én is elfáradok néha. Nekem is kell  relax, a pihenés, a szabadság. Az a típusú kötetlenség, ami azzal is járhat, hogy meló után csak úgy sétálgatunk, találkozunk, beülünk valahová. Ezért semmilyen bűntudatot nem érzek, mikor elmegyek két hét egybefüggő szünetre. (ja, a helyettesítés részben megoldva.) Néha túledzem magam. Vagy csak fáj az a két beszerzett gerincsérv. Nem nagyon. Csak kicsit. Emberből van, tehát fáj. A fájdalom pedig erős jelzés. Húzd félre, és nézz mögé.

Nekem azt súgja  a függöny mögül:

Ideje pihenni. Aztán jöhet még negyvenkilenc. Tovább párosozunk gruppenben. Alig várom.

mindenféle szar helyett

Kép

New Doc_1 Annyi rossz vers, verskezdemény, rémrím terjeng húsvétkor. Már a tizenévesek is úgy locsolnak, hogy egy tök, két tök, nem tökölök, öntök. És bár a sorban sem vagyok már négy éve tuti, azért exapósom öltönynyakkendőben, Proton Gmk-s levélpapírra írt saját verssel köszöntött. A mezsgye környékén könnyekkel küzdve olvasta tovább. Vannak még úriemberek.New Doc_2

Butcher or Bitcher

Hegedűs Ágota vagyok. Tizennégy napja tiszta. Épp itt az ideje, hogy újratöltsek neocitranból. Nem gyógyul, újra fáj a fül, a torok, állkapocs és sajognak a fogak. Infralámpa a divattartozék. Majdnem diszkófény. Vagy grillcsirke, hurka, kolbász. Melegen tart. Ha még nem lennék eléggé az.

Ritkán írok magamról. Nem téma. Kitalálnak rólam úgyis mindent, ha szolgálok alappal, ha nem. Például azt mondják rólam, hogy bizarr helyen, bizarr helyzetben láttak engem, mire visszaér hozzám a hír, kíváncsi leszek, hátha valami szaftos pletyka kerekedik. A pletyka egy hajlam, és hálistennek minden pillanatban felülírja önmagát. Önmagam.

Állok a Sakáltanya szellőzésre nyitott ajtajában, délelőtt tizenegykor, fekete szaggatott neccharisnyában, szipkával dohányzom, fejem mögül tűz a nap, kocsival megy el mellettem a szereplő, akihez társadalmi kapcsolat fűz. Ne húzd magadra kedves olvasó, Fehérvár kisváros, én pedig kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal rendelkező személy vagyok. Nem pletykálni nehezebb, mint pletykálni.

Hegedűs Ágota vagyok. Tizennégy napja rókatündér. (Akkor láttam a filmet). Csak nem halnak meg azok a férfiak. Hanem megmaradnak. Rajonghatnak, követhetnek, hagyhatnak virágot a szélvédőn. Rókatündér mivoltom abban merül ki, hogy a pletykát visszadobom a kitalálójára. Nem direkte, nem akarok én senkinek se rosszat, meg hát mi a feneség abban, hogy az ember a kicsit álldogál a Sakáltanya előtt?

Véres szablyát lobogtatva jövök ki a battyáni (van egyáltalán Battyánban?) vágóhídról, fehér hálóingben, könyékig vérben ázva, és Nemes Z. Máriót szavalok. A szereplő nem bírja tovább nézni a képet, továbbhajt. Rá jellemző szóhasználattal azonnal sztorit farag belőle, és érlelgeti mindaddig, míg meg nem érkezik hozzá az, akinek érdemes elmondani, hiszen a pletyka interaktív: ha a másik felet nem érdekli, akkor nem is pletyka.

És ezek a legfinomabb pletykák, születtek már pszeudopletykák, kvázievidenciapletykák, minimálpletykák. És ennyiszer leírni, elolvasni ezt a szót, pedig szót sem érdemel, még jó, hogy öt perc alatt született ez a szöveg, talán ennyi jár nekem is bosszankodás címén, és már csak azt kell eldöntenem, hogy a pletykáló szereplő kurva legyen, vagy hentes.

Hegedűs Ágota vagyok. Publikus.

koll

requiem pour un con helyett

jb

jane birkin-nek

 

nem decensen cammog az idő, nem úgy,

ahogy a vándorló fénycsík simítja

a sötét szoba bútorát, hanem városi ingben,

hosszú, élvasalt nadrágban,

széttárt karú kérdésként, hány rózsaszín

zebrán léphet, kelhet át, miközben

a porszemek elülnek  a sarkokban.

korlátok nélküli bűnös, érzi csak,

nem látja, hogy folyik a vízbe a fémlánc.

mögötte rozsdáll a futópálya,

előtte csúszik a márvány.

így halad át tereken, útkereszteződéseken,

mindenféle pályán, tiltó lámpák alatt,

hallgatja, ahogy csikorogva,

de neki nyílik a világ.

fösvénylusta falánkirigy bujaharagvó gőgösbűnös

a férfi.

 

Késvillaholló

 

„Köszönjük, ha holnap is visszatér hozzánk.”

Milyen kedves mondat. Mennyire hívogató. Vissza is jön holnap. A pultos csaj is milyen kedves, mosolygott is. És a kávéjuk is finom. A sarokból pedig rálátni az egész kávézóra. A csíkos terítő is tetszik neki. Szerencsére nem kockás. A kockás a gyengéje. Már hogy utálja.  A kockásból egy életre elég volt. Apja a végére megszerette, legalábbis ezt mondta. Akárhányszor apjára gondol, kockásban látja. Hozzá tartozik. Nem is kockás, tyúklábminta.

A tyúkokat tényleg gyűlöli. A szomszéd tyúkjainak rendre kitekeri a nyakát, és reggelre visszateszi őket az ólba. Görény, mondja fejcsóválva Paja bácsi. Ez a szomszéd az egyetlen, aki szóba áll vele, ő is csak azért, mert a nejével már évek óta nem beszélnek.  A többi falubéli bünteti.  Apáink bűne nem a miénk, hajtogatja a fiú esténként, apáink és fiaink bűne sem a miénk, de ezt a mondást valószínűleg csak ő ismeri. Az utcán elfordulnak, a boltban nem szolgálják ki. Nem köszönnek neki, vissza sem.

És még így is eltelik öt év, mire elhatározza magát, elmegy, elad mindent, olyan helyet választ, ahol nem ismerik az apja nevét. Egy Barló ebben a faluban nem lehet szüreti lovas, sem pünkösdi király.

Nem akar erre gondolni. Arra sem, hogy az anyja azért hagyta el, mert a fiú vastagon kente a vajat a kenyérre. Lehet, hogy nem azért, de ez már mindegy. Mostantól szabad ember. A város pora majd belepi a múltat, egy Balogh csak jó ember lehet. Mostantól így hívják. A Balogh maximum balkezes kicsit, de soha nem gyilkos. A nevek összecsengenek, mindenki hasonlítani kezd a nevére, a Marcik például soha nem nőnek fel, a Barlók pedig rossz emberek. Annyira rosszak, hogy kocsmai szóváltás után késsel mennek vissza, és szúrják hátba a kártyapartnert, aki csal. Ő nem akar rossz lenni, élni akarja a három műszakját, szót fogadni a főnöknek, nem lázadni, belesimulni a gépszalag szürkéjébe.

Felborult bioritmus szerint él, az alvás éber, felriadós. A lány meg tizenkettő-huszonnégyben van a kávézóban, ritkán találkoznak, akkor ülnek a parkban a pikkelyesen leváló festékes padon, lóbálják a lábukat, egyik héten lángost esznek, a másikon kürtős kalácsot, aztán főtt kukoricát vesznek, majd vattacukrot. Lassan fogy az étel, sokat beszélnek, mindenről. A lány mindig mesél a családról, keresztapa, nagybáty, unokahúg, és anya, nagy a család, és össze is járnak, tartják az ünnepeket. Összetartók, segítenek anyának. Anya özvegy. Apáról nem beszélünk.

Balogh ennek örül, mert szerelmes. Izzadós aggódó, de szerelmes, fél év után összeköltöznek, a fiút végre bemutatják. Újabb fél év után úgy dönt, hogy ez a pultos lány élete értelme, el akarja venni, és addig ügyeskedik, míg a cappuccino habjába beleírja egyik reggel fahéjporral: Hozzám jössz?

A lány sokáig sír, boldog is, és halálosan szomorú, hogy nem tudják az apjától megkérni a kezét.

­Elmondod, hogy mi történt apáddal?

Soha. És te?

Soha. Nem téma.

Ölelés, szerelem, örökkévaló, együtt leküzdik a nehézségeket, mindig szeretni foglak, rózsaszín a párna és a tükörkeret. Talán a tükör nem. Az rákényszerít a nézésre. Szemtől szembe. A fiú minden reggel elhatározza, hogy elmondja. Közeleg a nagy nap, mégse mondja, nem akar nehézségeket, nem akar bánatot vagy értetlenséget. Nem akar veszíteni, senkit, semmit.

Előeste összeülnek, nagy a család, már mindenki megérkezett, távoli városokból is, kibérlik a Késvillahollót, rengeteg étel, annál több csak a keresztapa birspálinkája. Oldódik a nyelv alatt a birs, terül szét a szájban, feszíti a tüdőt, szorítja a szívet. A fiú poharat koccint a villájával, csikorogva tolja hátra a székét, tartozom egy vallomással, mondja, látják, hogy nem viccel, szürke az arca, nyakkendőt lazít. A lány szemébe néz, tőle vár feloldozást.

Az apám gyilkos. Kocsmai verekedésben ölt meg valakit, akivel kártyavitája volt. Nyel nagyot, könnyez is. A lány is sápad, nem ezt várta, személyes vallomást szeretett volna, valami olyan titkot, ami még inkább megerősítheti.

Most feláll, odamegy a táskájához, és pattint a záron.

Az apádat. Hogy hívják?

Barló.

Akkor ez itt, mondja a lány, miközben belenyúl a táskába, a tiéd.

A tortán lassan reped a marcipán, a villa megáll a szájban, holló repül az ablak előtt. A fiú utána néz. Marad a kés, nem ken el semmit. A lány az asztalra teszi, éles, fényes kés, onnan is szúr.

anzix2Császár Norbert: Magyar anzix2

elhagytad magad

a nagy (n)ő.

a nagy (n)ő.

– akkor is szeretni fogsz, ha meghízok?

– nem.

na fasza. viszont őszinte. őszinteségből művészeti magasságokban már kaptunk ízelítőt a Closer című filmből. nincs titok, nincs elhallgatás. ki jön ki legjobban a helyzetből? aki eltitkol mégis.

de ne erre hajazzunk. legyünk csak őszinték. nyers, de inkább mondjuk meg. mondjuk meg. ne fogalmazgassunk, hanem bökjük ki.  mert ha nem bökjük, baj lesz. persze, ha kibökjük akkor is baj lesz.

hányszor vívódunk, hogy vajon elmondjuk-e annak a szerencsétlen nőnek, aki hisz a házastársi szentségben, hogy  a férje nyilvánosan mutatkozik (nyilván nem a feleség törzshelyén) a másikkal. hogy vett neki egy kocsit. lakást bérel neki. öltözteti. elmondjuk? nem. már mindenki tudja, csak a templomi kórusban éneklő feleség nem, arcán áhítat, őszinte naiv hit. neked meg bűntudatod van, mert te tudod. ha nem mondod meg, marad  a boldog mosoly az arcokon. ha elmondod, akkor meg szembesülnie kell mindkét félnek, egymással, na ez a legnehezebb, neadjisten saját magával, ja nem, ez a legnehezebb. lehet, hogy te leszel az aljadék mocskos pletykafészek, hát honnan veszed te rágalmazó? lehet, hogy minden megy tovább, de az is lehet, hogy borul a rend, míg meg nem valósul gyönyörű álmunk, az új rend. a rend viszont széjjeltart. szana. amint kész, azonnal vége is. meddig tart, mi az a rend?

akkor mi legyen. most mi legyen. persze, hogy szeretni foglak te kis gömböc, legalább van rajtad mit fogni, nem a külső számít, nekem így is tetszel, hát persze. pár kiló ide-oda.

lófaszt, mondaná a költő, így, kisbetűvel, de tényleg. megvan a pasi/nő, biztonságban tudod magad, azt hiszed örökké,  meg még egy év, aztán csodálkozol, hogy másnak csinál gyereket. hogy elhagy, és harmincévesen ott állsz a biológiai bombáddal, szingli vagy, ami tetszik, de csak kifelé, befelé bőgsz. és nem érted. nem érted? segítek. azért hagyott el, mert elhagytad magad.

nem nyüszögni kell, hanem tükörbe nézni. ez a nő nem az a nő. úgyhogy szedd össze magad, meg az edzőcuccod. csinálj egy előtte képet, pár hónap kemény tréning múlva meg egy utánit. az utánin ott áll majd melletted valaki, aki szeret.

mindaddig míg vissza nem hízol.

ha fogod a kezem

bírom a tömeget is. jövőre tutira bírom.

de jobban szeretek akkor menni, mikor nem forog a falka. nem kell parkolót keresni, csak lassítva végiggurulni az utcákon, bambulni üres udvarokra, megrugdalni a fűcsomót, amit egy héttel azelőtt letapostak a völgylakók. jobban szeretem szemlélődve bejárni a helyszínt, kitalálni, hányan fordultak át a hídon, ültek az összehordott sörpadokon, ilyenkor kell a szigeten a fűz alatt hanyatt fekve szunyókálni. enyészet. csend.

senki nincs már itt, mindenkinek a nyoma mégis.  lassan tér magához a falu, söprögetnek a templom előtt, közmunkások disznóparéjt gyűjtenek zsákba, miért most, miért nem a völgy előtt. lelassul minden, megáll a szél, már  nem sietek, megállok, kockákba gyűjtöm a színeket,  fényeket. viszem.

színeim dombjaim utam mimózáim soraim be sarkaim kanyarom padlásom kerekeim kapcsolódó felirataim lézengők bál a réten oszlopfőim távolodó csak a színe zászlókék és zászlópiros vég, cél.

befelé

befelé

“befelé”

mindent tudok a meniscusokról. tengelyekről, szalagokról, deformitásokról, szánkóprotézisekről, varum és valgum, és recurvatum. sérülések, mindegy, honnan érkeznek. mert nem számíthatunk előre. nem úgy készülünk. ferdülések, le-, és elválások. mióta mindent tudok a térdkalács ideális helyzetéről, arról, hogy vannak kicsi dolgok, alkatrészek, amik nélkül nem és nem jutunk előre, és hogy nem tudjuk megtenni azt az egy lépést sem, de még állni sem, megállni sem. mert ahhoz meg stabilitás kellene. azt is tudom, hogy részleges, vagy teljes szakadás után is lehet bármi. lépj akkor egyet.