O God, Our Help in Ages Past

Különös bolygó együtt állás, amitől nem alszol, mint most az új év kezdetén is. A Föld a Hold és a Nap úgy áll egymáshoz képest, hogy felforgatja a világot. Vonzások és választások, más lesz idén minden, végiggondolom, hogy kiket és hogyan fog érinteni, mi és milyen mély lesz a változás, talán a 2011 is ilyen volt, több válás volt mint esküvő, statisztikailag persze. A jéghegyek az ész racionalitásából lassan kúsznak dél felé, a szívet elérve megdermesztik azt, és a katasztrófa elkerülhetetlen.

Épp mint 1912-ben, a jéghegyek még sosem voltak ennyire délen, ennyire közel a hajóútvonalakhoz. A Titanic árváinak az édesapja vagyok, csalódottan szállok hajóra, mégis teli reményekkel, az újvilág majd új életet hoz, a feleségem észre tér, és utánunk utazik. Nem így lesz, tudjuk, hogy a gyerekek megmenekülnek, a fotójuk bejárja majd a világot, az anyjuk pedig valóban utánuk utazik, de a családegyesítés elmarad. Így van ez most is, ez a karácsony is több patchwork családot toldoz össze, még jó, hogy három nap, így talán kisebb-nagyobb ütköztetésekkel megoldódik a családi ebéd, vacsora, látogatások sora.

„Nem látszott a Hold, és soha nem láttam a csillagokat ennyire ragyogónak. Olyan éjszaka volt, amikor úgy érzed, boldog vagy, hogy élsz.”

ICE WARNING

ICE WARNING

Olyan éjszaka, ami megváltoztathatja az életed, fogadalmakat teszel, vagy épp nem, minden megy ugyanúgy tovább, vagy mától minden másképp lesz, korábban kelsz, nem baszod el a délelőttöd, a tévéből egyszerre szól az újévi koncert, porszívózol is, már megy a mosó-, és mosogatógép. Telefonálsz a szeretteidnek, akik még alszanak. Délben megállapítod, hogy bár rövid, de tartalmas volt a téli szüneted, hosszú év vár rád, amit nem feltétlenül te alakítasz, amit nem tudsz száz százalékig a fogadalmaidnak megfelelően alakítani, és nem veszed komolyan a jéghegyek közelségét, amikor szólsz a legénységnek, hogy ha bármi kétség merülne fel, keltsenek fel. Amikor a tervezési fonalad egy pillanat alatt vágja ketté az az olló, amit sorsnak hívunk. Akkor vedd a hegedűd és játszd a O God, Our Help in Ages Past című utolsó dalt.

Kinek a napja?

Egy születés, egy halál. Apám mondta, mikor édesanyja temetése után egy rég nem látott rokon elmondta, hogy babát vár. Nem bölcsességként éltem meg ezt a mondatot, nem tézisként, tény volt.
Ténykérdés volt viszont az, amikor hét éve felhívott egy férfi, és azt kérte, vállaljam el a felesége edzését. Akkor már két éve edzősködtem, épp benőtt a fejem lágya, tudtam, hogy nem szabad elvállalnom. Gyakorlatilag az összes, nem létfontosságú szervét eltávolították a hasüregből, a bélrendszerét megrövidítették, de nem garantálták, hogy az áttétek nem roncsolnak tovább. Nem vállalhatom, mondtam a telefonba, a másik oldalon csend volt.
Aztán a következő edzésem végén ott várt egy aprócska nő, félórát kért, amiből másfél lett, elmesélte az esküvőjüket, a nászúton jelentkező első rosszulléteket, amiket elütöttek azzal, hogy talán máris terhes.
Nem így lett.
Azt kérte, hogy amíg él, teljes életet akar élni, és edzeni is szeretne. Már elkezdett horgolni, az is régi vágya volt, és jövő héten Milánóba repül, mert nagy vágya, hogy a passzázsban a sarkán forogva kívánhasson, miközben tapossa a bika tökeit.
Aztán felemelte a pólóját, szégyenérzet nélkül mutatta a sztómazsákját.
Ha megjössz Milánóból, kezdhetünk, mondtam neki, azt hittem, egyéni órákat akar, de közölte, hogy szó sem lehet róla, csak csoportba, mindent úgy, ahogy mások. Semmi megkülönböztetés.
Fél évig járt hozzám, akkor újabb műtétek vártak rá, és többé nem jött. Úgy kéthavonta bejelentkezett telefonon a férj, és beszámolt Vicáról. Sokszor sírt, de többször volt bizakodó.
 
Múlt héten találkoztam egy kismamámmal, aki utolsó hetesként, egy forgószélben hunyorogva azt mesélte, hogy programozott császár lesz. Kicsit szerettem volna beszélgetni még, hátha le tudom beszélni, de por került a szemekbe, szájakba, elköszöntünk, hogy majd ír szülés után. Éva (bizony, ő is Éva) erejéről nem volt kétségem, kemény csaj, terhesség előtt is járt hozzám, és közben is végig, még akkor is, amikor az előreeső csigolyái miatt ülőidegi fájdalmai voltak. Bevallottan félt a szüléstől, és mikor mesélte a császárt, láttam, hogy megkönnyebbült kicsit. Értettem őt, de sajnáltam kicsit, hogy a szülés szépségét nem éli meg.
 
Vica férje tegnap küldött egy rövid üzenetet, hogy a felesége hét év küzdés után végleg feladta, itt hagyta őt, és hogy most iszonyúan mérges rá. Jövő héten utaztak volna Norvégiába, fjordtúrára.
 
Ma reggel jött egy másik üzenet, immár Évától, hogy ugyan iszonyú fájdalmak közt, de megszületett természetes úton a kisfia: Patrik.
 
A kilenc év alatt ugyan voltak kisebb sérülések a vendégeim körében, az egyik srác például annyira rohant, hogy odaérjen edzeni, hogy a lépcsőn megcsúszva eltörte e bokáját. A héten pedig funkcionális edzésen csúszott meg szerencsétlen módon Viki, akit remélem nem tántorít el ez a kezdés.Csúnyán megütötte a szemöldöke fölötti csontot, hosszas jegelés, és kötözés után ugyan hazaengedtem egyedül, de jelentést kértem hazaérkezés után. A sport veszélyes. És még annál is örömtelibb. Negyvenhatodik bébi lett Patrik, mióta kismamapilatest tartok, minden születés után nagy büszkeség tölt el, kis részt megőrzök belőlük, és ráadásul gyakorló anyukaként visszatérnek a normál órákra, nem nyafognak, nem kérnek megkülönböztető eljárást, maximum a szoptatás alatt a gyomor alá, hasonfekvéskor egy takarót, hogy nem a mellükön feküdjenek.
 
Gyomor alá kaptam a negyvenhat születés alá ezt az egy halált.

púder

a képek semmikHegedűs Ágota

púder

 

anyám azt mondta, ha nagyobb leszek, majd elmondja.

és anyám nem hazudott volna soha. nekem biztos nem. megígértettem vele, hogy ha tízéves leszek, akkor.

aztán a születésnapomon elvitt a partra, a rozsdás, csikorgó hintához, kaptam rózsaszín mályvacukrot, de az ízére nem emlékszem, mint ahogy a hinta színére sem,

anya azt mondta, hogy akkor most elmegyünk a templomba, de még előtte üljek kicsit az ölébe,

azt hittem, végre elmondja, de csak megölelt, hintáztunk, és befonta a hajam. végül bementünk.

lassan körbejártunk a félhomályban, szorította a kezem, és csendben mesélte a stációkat.

 

mára a simogatása elporladt az arcomon, és úgy emlékszem, hogy a kezemet sem fogta soha. hangja sincs.

még az arcát sem tudom magam elé képzelni, csak részleteket, süllyedő kövek. ha utánanyúlok, sem érem el,

mert rögtön eltakarja az aljnövényzet, és én minden születésnapomon térdig gázolok a zavaros vízbe,

hátha összeáll a kép, olyanná, aminek valaha is hihetek.

 

minden reggeli

 

félig nyitott kagylókat hoz ki az ár.

az elsőt szétfeszítve smaragdszem néz

vissza, begyűjtök még egy kék íriszest,

egy sárgásbarnát, egy olajos tengerkéket,

tele a befőttesüvegem mindenféle

látásmódokkal, a tarisznyámba kotorva is

sós víz hullámoz elő, pedig csak zoknit keresek,

hogy a parton átfázott lábam megmelegítsem,

a szoknyám alá pedig elbújtatok egy egész

raj apróhalat a ragadozók elől, így

akadályozom meg a gyilkolást.

 

hiszen ami a vízben van, az nincs is.

a halmazállapot  adott, belemerítem a kezem,

keresek valamit, ami az előbb még megvolt,

ízlelgettem, már majdnem kimondtam,

aztán elfelejtem, ahogy búgni kezd

egy távoli hajókürt.

 

tíz perc múlva dagály

 

a dűnék mögül érkezel.

lelkendezel, hogy egy

egész kolónia lundát

láttál, az öböl felől jöttek,

és kummognak hangosan,

nézlek, szélesen gesztikulálva

magyarázol násztáncról,

csőrökről, nézem, hogy nyersz

értelmet, miközben én

jelentőséget veszítek,

úgy látlak, mintha objektívben,

a kép hármastagolásában

a víz, az ég, középen

ott a test, felismerlek,

mert te vagy a függőlegesen

omló partvonal,

a víz elnyel majd,

egymásba hajoltok,

és végre elhallgatnál.

 

a vállamnál fogsz,  megrázol.

hallasz? kérdezed, majd átölelsz.

menjünk be a házba.

mindjárt itt a dagály.

visszasandítok a karod íve

felett, épp úgy borít be, mint

a hullám.

 

*

a képek semmik. pedig lehetett volna ómen a sikátorban egyedül focizó kislány, a dottóról integető ördögmaszkos férfi, a kikötőben a nyolc pár hilfiger papucs egy yacht tatjánál, vagy a fekete bőrű inas szeme fehérje, ahogy a réz korlátot fényesíti.

/ÉLET ÉS IRODALOM, LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31./

Realtime Pistike

A negyedik posztolótípus, amit Kormos Anett kitiltana:

4. Gyerekes posztok

Pistike ma csak ennyit hagyott a zöldborsófőzelékből. Értem én, hogy fontos Pistike étvágya – az anyukának. Meg talán az apukának. De ennyi. Mindenki más leszarja Pistike étvágyát. És tudom, tudom, tök sokan lájkolták meg kommentelték. Mi mást csinálnának? Ma már illik lájkolni Pistike étvágyát, hiszen aki neten nem barát, az a valóságban sem barát, aki meg a valóságban az, az a neten is.

Ráadásul kezd kialakulni a kölcsönös, ám ki nem mondott egyezség: hogy lájkolom, ami nem érdekel, de neked fontos, cserébe te is lájkold azt, ami téged nem érdekel, de nekem fontos.

Szerintem Pistike minden egyes rezdülését is megörökíthetik bátran a szülők, csak ne kelljen mindenkinek, aki tud Pistike létezéséről, realtimeban követnie Pistike fejlődésének történetét.

Reflektációm:

Gyerekes. Mármint a reakció. 

Hány nagymama követi az unokája életét realtime? Azok a szerencsések, akik ugyanabban a városban, faluban lakhatnak, ahol a  gyerekeik, unokájuk, azok igen. És ugyanennyi, vagy még több, akinek nincs lehetősége, csak skype-on, vagy FB-on látni az unoka cseperedését, borsófőzelék falását, vagy sportteljesítményét, szülinapját. Nem tudnám felsorolni, hány és hány nagyszülő várja az este hat órát, amikor ott ül a gép előtt, és rezzenve hagy ott csapot-papot, ha csörög a skype, vagy a facetime.

Sokaknak a gyerek jelenti az önmegvalósítás csúcsát, életük legnagyobb teljesítményét. Ezzel némiképp vitatkoznék, ugyanúgy, mint a posztok “nyilvánosságával”. Hiszen beállítható az a bejegyzés úgy is, hogy csak a nagyszülők lássák. Vagy  a közeli ismerősök. Netán csak az, akinek szánom. És kitiltható mindenki, akinek a véleményére, lájkjára sem vagyok kíváncsi.

Csak a lusta fészbúkoló görget lefelé beállítások nélkül.

Nem mintha engem nem idegesítene fel a “Fehérvári anyukák’ csoportjában kommentelők butasága, idiotizmusa, néhol analfabétizmusba hajló kiírása. De tudom, miért vagyok a csoport tagja, mi a célom vele, kell-e ez nekem, vagy sem. Egy nyalka kattintással véget vethetek minden ilyen olvasnivalónak. Szelektáljunk. Egyébiránt a FB is szelektál nekünk. Idő után csak azokat látjuk, vagy dobja fel bejegyzéseiket az üzenőfal, ha néha néha mi is ránézünk az illetőre. Algoritmus nélkül megvadulnánk.

De azért minden anyukával, apukával szívből együtt örülök, akik megosztják velem a gyerek bizonyítványát, érmeit, értékes gondolatait, kalandját, giccses és könnyfakasztó “életeseményét”.

Mert mások boldogságának őszintén örülni, azt jelenti: Jó ember vagy.

vatta

Keresni valami értelmet

A harmadik kitiltandó típus?

3. Hetvenhat kilométert futottam húsz perc alatt

Na, ez a másik. Hát, kedves egészségedre! Mennyiben érint ez engem? Vagy bárki mást ezen a nyomorult világon? Talán az én kertemen futottál át, és kitapostad a paradicsomot? Vagy kiderült, hogy világrekordot döntöttél? Vagy futás közben elraboltak az UFO-k? És ne, ne higgyétek, hogy aljas vagyok! Ha valakinek fontos a teljesítmény, ha valakinek sikerül a saját határait újra meg újra átlépni, az biztos tök jó lehet. Szuper! Egyszer-egyszer lehet is posztolni erről… teljesen függetlenítve magunkat attól, hogy érdekel-e ez bárkit. Na, de az új futócipő megvásárlásától a hajnali kelésen át a cipőfűző kibogozódásától az újrabekötéséig rögzíteni az eseményeket… hadd higgyem azt, hogy aki ilyenre vetemedik, annak olyan rohadt unalmas az élete, és olyannyira nem kap semmilyen elismerést… vagy olyannyira nem tud bizonyítani sehol, hogy csak ez maradt neki. És tényleg… most bűntudatom lett, amiért még ezt is el akarom venni tőle. Nem akarom. Csak talán tessék gyorsan körülnézni, és keresni valami értelmet az életnek, mert aki ennyire figyel a testmozgásra, az akár sokáig is élhet, és egy életen át a lefutott kilométereket számolni, hát… én még leírni is untam.

(részlet Kormos Anett cikkéből)

Reflektációm:

A cikk olvasása közben itt gurult el a gyógyszerem. Ugyanis lehetőségeink tárháza áll előttünk, csak nyissuk ki a tudás kapuját. Van lehetőség például arra, hogy tiltsunk bizonyos személyeket, ne lásson minket, vagy mi ne lássuk őt, vagy ha annyira érdekes, amiket ír, posztol, akkor meg kövessük őt.  És ez a lényeg a FB használatában.

Mindenki arra használja, amire akarja. 

Használható üzleti célokra, tájékoztatásra, kapcsolattartásra, de a legjobb, amit a rádiós István Dani mondott: “Nézegetni az exeimet.” 

Sokfélék vagyunk. Hajnalban felkelünk, futócipőt húzunk, felöltözünk az évszaknak megfelelően, és futni megyünk. Nem valaki elől, vagy valami után. Csak futni. Tenni a lábunkat, egyiket a másik után. Mert jólesik. És akkor még nem beszéltem a pankrátorokról, a vitorlázókról, biciklisekről, úszókról. 

Edzők figyelem! Kötelező posztolni a munkáról! Fotót, videót, szöveget, eredményeket, és rendszeresen. Akit zavar, az pedig növessze tovább a seggét, és tanulja meg a tiltó funkciót. Vagy a szót: IGNORÁLNI.

és hej de sok jó dolog született a futásból:

Vécsei Rita Andrea: Egy reggel futni kezdek c. verseskötete

vagy 

az épp most feldolgozott monodráma Tallér Edina tollából, aminek itt a trélere: https://www.facebook.com/edina.taller?fref=ts

Fussatok. Fényképezzetek. Toljátok az arcomba.

run(A képhez:Film about Joy Johnson, who became a runner at the age 
of 59, and two years later went on to run 25 consecutive 
New York City Marathons. 
Her last was in 2013. At the age of 86.)

Edd meg amit főztél

Kormos Anett második kitiltandó posztolófajtája:

2. Ezt főztem ma

Legszívesebben azonnal visszakérdeznék, hogy: de ki a faszt érdekel??? Értem, hogy valakinek fontos, mit főzött… jó, nem értem, de elfogadom, hiszen sokfélék vagyunk… jó, nem fogadom el, de próbálom elfogadni, mert állítólag így illik. Engem egyáltalán nem érdekel ez a téma, de nyilván vannak állati látványos torták vagy ételek, amelyekkel az alkotó el akar büszkélkedni. Üsse kő!

Na, de nemcsak a gasztrozsenik osztják meg munkájuk gyümölcsét, hanem azok is, akiknek sikerült reggel egy parizeres szendvicset összerakni. Miért? Miért csinálják ezt?

És ha szabad a nullteljesítményt igazoló „gasztroműalkotásokkal” eldicsekedni, akkor vajon mi választ el minket az „ezt ittam ma”, „ezt fújtam a papírzsebkendőbe” és az „ezt szartam” jellegű posztok megjelenésétől? Úgy félek, hogy szinte semmi.

Reflektációm:

Mind a FB-on, mind az Instagramon a legnépszerűbb posztok közé tartozik a Mit főztem, és a Milyen kávét iszom megosztások. Fontos nekünk. De mi? Az, hogy mit iszunk, vagy mit eszünk? Nem. Hanem az alapvető szükségletek egyhangú kielégítése mellett a különleges kávé, vagy a saját főzet.

Miért nem haragszom mégse azokra, akik a rántott husit , vagy a parizeres zsemlét is kiteszik?

Mert veszik a fáradságot, hogy készítsenek maguknak valamit. Aki kicsit is foglalkozik táplálkozással, és itt nem Vajda Pierre-re gondolok, hanem egy dietetikusra, vagy táplálék-kiegészítőket forgalmazókra is, vagy Julika nénire a piacról, aki bio diót árul, hurrá, vannak, akik hisznek a főzésben, az egészséges, tiszta élelmiszerekben, szóval, aki foglalkozik ezzel, az nem lesz túlsúlyos, az megtanul egészségesen enni, gyakoriságban és minőségben is. És az főz a gyerekeinek is. Akik majd szeretik annyira a saját főztöt, hogy maguk is nekiállnak főzni, sütni. Vagy összehoznak egy melange-t. Csak úgy.

És kiposztolják. Így.

kave

Kormos Anett teljes cikke itt olvasható:

http://wmn.hu/elet/45670-kormos-anett-6-posztolo-akit-azonnal-kitiltanek-a-facebookrol

Idézve lenni

Van ez a cikk, Kormos Anett publikációja, eléggé egybevág a mostani FB munkáimmal, részleteiben feldolgozva itt a blogomon is elérhető, és egyben pedig itt olvasható:

http://wmn.hu/elet/45670-kormos-anett-6-posztolo-akit-azonnal-kitiltanek-a-facebookrol

Íme az első posztoló típus:

1. Paolo Coelho és Oravecz Nóra fanclub, avagy a nagy „közhelymegosztók”

Jó, velük egyébként egészen elnéző vagyok, hiszen megosztásaik mögött sejthető valamiféle kellemesen együgyű szándék. Vagy öngyógyító, vagy kéretlen másgyógyítószándék, és hát… ez is valami. Akinek nincs saját gondolata, az a másét osztja. Akinek a könyvtárában a rövidített összesek mellett az idézetes könyvek dominálnak, annak ez maradt. Ez is világos. Hogy miért esik sokak választása az olyan semmitmondó faszságok megosztására, amit a legprofibb népbutítók írnak, arra is kézenfekvő a válasz… azért, amiért olyan sokan nézik a Barátok köztöt. De sokkal-sokkal jobban örülnék, ha az ilyen emberek vennének egy emlékkönyvet vagy csak egy sima füzetet (minek a puccparádé?), és kimásolnák bele a nekik tetsző, az őket megindító, az őket az élet napos oldalára kalauzoló magvacskákat ahelyett, hogy teleszórnák velük az internetet, hadd keljen ki… és szaporodjon megállíthatatlanul.

Reflektációm: 

2016-ban a céges, vagyis a saját FB oldalak számítanak  a legjobb, legnagyobb online marketingkommunikációs eszköznek. Hát miért ne reklámozzák magukat kicsit? Egy-egy szép gondolat megállíthatatlan lavinát indít el a fejekben. Mondjuk én ezekben a fejekben hólánccal sem igazodnék el, nem beszélve a Csitáry-Hock Tamás és egyéb citátum rajongók fejében. Félre az egyénieskedéssel, boldogsággal tölt el, ha találok olyan idézetet, ami kortárs író tollából való, értékálló. És ne feledkezzünk el egy népszerű idézet-idéző kvízjátékról, bySzőcs Heni, vagy az Instavers kezdeményezésről. Szóval az idézetet megtaláljuk valahol, elolvassuk, magunkra húzzuk, megvarrjuk, ahol szakadozik, mert annyira mégsem passzol, nyújtjuk kicsit, levetjük magunkról, de eldobni nem akarjuk, mert még hátha egyszer egy házibuliban jó lesz ez a mellényke, és akkor nem marad más megoldás, mint kidobni az üzenőfalra, majd jól megsajnálnak minket, és lelájkolnak, vagy megirigyelnek, és lelájkolnak, vagy csak leszarnak, de azért lelájkolnak. Nemrég a Lackfi féle kreatív írás kurzuson az én egyik szövegemet szedték ízekre darabokra, írtak rá parafrázisokat.

Persze, hogy jó érzés idézve lenni.

Idézve lenni.

Idézve.

Lenni.stop

Minden párkapcsolat próbája:

az első olimpia, eb, vagy vb.

Nálunk én vagyok a rajongó, szurkoló, fan, na nem úgy, hogy a szécsényialuljáróban torokpróbálóan, öblösen ééééóóóóznék. Nem. Nem nézek például magyar focit, talán még BL-t sem.

Azért a nyolcvankettes foci vébét végignéztem, szőrszálhasogató pontossággal, minden meccset, amit csak a tévé közvetített. Jegyzőkönyvet vezettem kockás füzetben, meccsszünetekben számítógép híján fejben számoltam a statisztikákat. És az olimpiát is nézem, munkaidőben telefonon követem, appokat töltök le, eredményt követni, most is ez lesz, az időeltolódás miatt ritkán fogok hozzájutni a közvetítésekhez.

Addig is bemelegítésként itt az eb. Nincs péntek esti program, nincs szombat esti se, és bár a vasárnapit én szerveztem, de hálistennek elmarad. Esőnap.

Kanapén heverve nincs esőnap. Van viszont visszajátszás, meg gyöngyöző, hideg sör.

Nagyapám a fotelban ült, jobbjában fröccsös pohár, baljában a Sokol, a közvetítést nézte ugyan, de a Szepesit hallgatta hozzá. Van némi dézsávüm, bár a maiak közül is ugyanolyan jó tud lenni Gundi, vagy a Hajdúbé, és itthon meg a Héder Barna viszi a prímet. Pazar, itt szeretném megállítani az időt, kinn esik, a tányéromon nutellás túrógombóc, friss ribizlidzsemmel, porcukorhegycsúcsokkal.

Na csak még egy gombócot, meg még egy habos kávét, nehogy belealudjak az esti meccsbe. Addig minden más félreül.

eb

Találkozás egy ismeretlennel

„karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel suhant egyszerre el előttem”

Charles Baudelaire

Mit látsz, mikor először találkozunk? A hátam mögül sütő nap miatt csak körvonalakat, talán mosolyt. Árnyékokat. Feléd dőlő felsőtestet, görnyedőt, vagy csak a testbeszéd miatt hajol feléd? Láthatod az arcom, de napszemüveg mögül. Dior. Láthatod a varkocsom. Bokám, bokacsizmám. Dior. Kezeket, amik egy óriási sárgaszín táskába kapaszkodnak.

Láthatod a körvonalakon, hogy vékony vagyok. De fogalmad sincsen, miért. Hogy csak alkati kérdés, vagy drogos kurva vagyok, vagy még rosszabb, anorexiás. Örülhetsz, ha szereted a vékonyakat, sajnálhatod, ha a kerek formák vonzanak. Gondolhatod azt, hogy beteg vagyok. Láthatsz mosolyt, de hogy minek, kinek szól, honnan tudnád. Hogy épp azért van jó kedvem, mert a rettegett mammográfia eredményem érkezett sms-ben, negatív, esetleg puszta udvariasság a mosolyom. Vagy tényleg örülök? A görnyedő felsőtest miről árulkodik neked, megtört gerincről, alázatról, esetleg tisztelet feléd? Érdekel, hogy a napszemüveg az éles téli fényre érzékeny szemem miatt van, vagy csak rejtőzködöm? Láthatsz még egy jól fésült, szoros copfot, de hogy ez alatt mi van, azt tényleg nem tudhatod. Hogy hányan túrták már szét, hányszor váltottam sörényt, színt, formát? Érdekel?

Csak a mostot látod, abból is csak annyit, amit láttatni engedek. Egyáltalán kíváncsi vagy rám? Vagy csak a mások által csinosnak mondott, vonzó külsejű negyvenes hirdetése hozott ide? Hány és hány kérdés van, amire sosem tudod meg a választ, még ha te is vagy az igazi. Még ha velem is éled le hátralévő időd. És ha velem éled le, sem mered megkérdezni soha. Hány, és hány kérdés van, amire én magam sem tudom a választ, vagy ha igen, akkor is fenntartom magamnak a hazugság jogát. Mikor találkozom végre azzal a nem egyismeretlenessel, aki a varkocs alatt van? És azt a valakit meg akarom mutatni neked?

sárga

vigyázzatok “K” betűsök

idén még nem írtam ide semmit, vagy inkább úgy mondom, nem ide írtam, aztán csak fut velünk az idő, ez a 2016 k sz…l indul, elsőre Koronczai Attila, aztán Kővári Gabriella, Kőrösi Zoltán, vigyázzatok „K” betűsök, hát mit lehetne posztolni a halálról, mindenki csak a sajátjának érzi  a fájdalmat, hogy vele miért történik ez, pedig nem is vele történt, azért csak mondja, húzza magára, sírdogál a zuhany alatt, meg közösségi oldalakon.

mesmeg viszonyítok, sírdogáljon az, akinek ezek közül az édesanyja, édesapja, szerelme, szíve volt. én meg gondolok rájuk szívelszorulva, sokszor, aztán mégsem áll meg az idő, túlnövi a tulipán a pohár szélét, borul a mutatvány. csendesen szívogatja a vizet az irathalom.tulipán