Meghalt a Miki az éjszaka,

 

tudod aki odajárt udvarolni a szomszédodba, mondja telefonba a barátnőm, tényleg, idén még nem láttam, Miki eléggé ivott, és biciklizett mellé, és évekkel ezelőtt egyszer már le kellett vágni a kötélről. A hét elején állapítottam meg, milyen lusta ember, nem vágta le a kilógó ágakat, hozzáérnek, és nagyokat koppannak a zöld diók a visszapillantómon, lassítok, benézek, a fal mellett egész télre felhalmozott tűzifa rendben, sorjában. Ki fogja eltüzelni. Ki nem.

                Mennyivel szebb szó az igen, nem? Két év múlva elvesz feleségül, mondja a párom, akkor lesz ötven, én meg negyvenhét, ki az a barom, aki negyvenhét évesen megy férjhez, még ha másodjára is, elképzelem magam a parton, mezítláb, könnyű fehér nyári ruhában, a hajamban fehér hibiszkusz, és kimondom: jeszájdú. Hülyeség, ráadásul nem is igazi, meg is történik, meg nem is, akár azt is mondhatom,

 

hogy nem.

                Különben is utálom a nyarat, elképzelem, kiutazunk, első két nap pecsenyére égek, mire az esküvőre kerülne a sor, épp hámlanék, cafatokban foltosodnék, és a virágszirmok mellett felesleges hámomat is vinné a szél, az óceáni felhők felkapnák, és szürke esőt hullatnának. Aláállnék, a bőrömre hullana a bőröm, visszakapnám, na csak ezt ne, ezt az örökös körforgást. Vagy kiutazunk, és azt mondják, hogy negyven felett nem vállalnak ceremóniát, negyven felett az emberek húzódjanak be a zsúptetős tengerparti vityillóikba, és nézzenek sorozatokat, Med Men, vagy Jersey Shore, és ne akarjanak már senkihez se tartozni, főleg egymáshoz ne, mikor itt a szigeten olyan gyönyörűek a lányok, és tejeskávé barnák a férfiak. Vagy kiutazunk, és azonnal benyelek valami kalicit, egy hét fekvés, ágynyomás, négykézláb mászkálás ágy és vécé között. Kinek lenne kedve a parton ácsorogni, feldagadt, vizes bokával, sajgó visszerekkel, kitörni készülő gyomorbelsővel.

                Nem bánom, elutazunk, de enyém a fenntartási jog, hogy ott mi fog történni. Bár valószínűleg nem jutunk el odáig, két év hosszú idő, meg is kell azt még érni, szokta mondani a mama, és ráadásul együtt kéne maradni addig. Na az a nehezebb, mindegyőnk baromi rossz természet, előre visszük, aztán visszarángatjuk egymást, sinusaink plusz négyszáz, és mínusz négyszáz között hullámoznak, mikor jó, akkor nagyon, és amikor rossz, hát az pokol, akkor olvasom még a benzinkút feliratát is hell-nek. Mások tök lazán elvannak plusz tíz, és mínusz öt között, és kézen fogva sétálnak még hetven évesen is. És mi? Hulljanak a hibiszkuszok, legyen fehér sziromeső, kerüljön polcra a tündérmesék összes.

nincs is párom.

hulljanak a fehér hibiszkuszok