Istenem a kisterem

szimpla, ködös kedd délután. a terem fullon, a szivacsok negyvenöt fokos szögben elforgatva, így többen beférnek, szebb alakzat, és ha a tükörbe nézek, huszonnégy lábat látok dolgozni, parancsszóra. parancs, vagy vezény, szót fogad, miközben beszélek, azon tűnődöm, mi indítja arra, hogy szót fogadjon, jöjjön, busszal, gyalog, biciklivel, rendszert vigyen az életébe, és kínlódva fújtasson, “jajistenem”, aztán feltápászkodik, átfordul, és csinálja, csinálja, rendületlenül.

remélem, csak titkon, meg itt, hogy miattam jár. mert van bennem valami parancsuralmi rendszer, ami jó. nekem is.