Szorít, lazít, emel, enged

Minden kalaplengetésem azoké, akik jönnek edzeni. Jönnek, lelkesek, na jó, talán valamiféle rendszer húzza őket be a terembe, meg talán, hogy beiratkoztak. És hogy én számítok rá. Egy héten egyszer, vagy kétszer, ki-ki vérmérséklete, szükségletei, fájdalmai  szerint, de jön.

Néha azt képzelem, hogy miattam.beszorítva

(PAUL GISBRECHT Photography)

Aztán be is bizonyosodik, hogy igen, velem szeret, ha nem is párosizzadni, de minimum gruppen.

És itt kell közbeékelnem egy fontos gondolatot, az izzadás kapcsán. Még ha úgy is néz ki, hogy könnyedén, légiesen, nehézségek nélkül, miközben beszélek, véghez viszem a gyakorlatot, én is izzadok. Konklúzió: emberből vannak a porcikáim. Nagyon emberből.

Rendszerető emberből. Hétfőn kilenckor kezdek, ami eleve mazo, de utána az egész nap csodakönnyű lesz. Aztán elpályázok gályázni, észtorna, fél ötig. Kocsiba pattanok, hogy háromnegyed ötkor én legyek az első a stúdióban. Jönnek az ötösök. Aztán a hatos problémások. Ez így hétfőre három edzés.

Kedden fél négykor rúgom hátra az irodai székem, kocsi, négyeskék, ötre érkeznek a pocakosok, akik mindig elvarázsolnak, de csak kicsit, hiszen tudom, jó helyen vagyunk itt. Szusszanás negyed hétig, akik ilyenkor érkeznek, tudják, hogy már be vagyok én melegedve, nincs kímélet. Csak élet. És hopp, kedd estére máris megvan a hat edzés.

Szent szerdán nem vagyok hajlandó edzeni, de valahogy mégiscsak, ilyenkorra maradok én, meg a maradék.

Csütörtökön szintén ötösök, hatosok, majd megérkeznek a spinal dance-esek, eddigre illene tartalékolnom az energiákat, mert brutálmód kivesz belőlem.

Levezetésképp péntek délelőtt tizenegykor még egy hétvégi  (tegnapról maradt a lendület típusú) keménykedés, aztán illaberek itt a hétvége.

Hétfő reggeltől ugyanígy. Az év ötven, de legalább negyvenkilenc hetében. Már megint az 49. Sorsfordító, ráadásul ennyi leszek idén. Hej, de heti tíz edzéssel megáll az idő.

De azért kedveseim, én is elfáradok néha. Nekem is kell  relax, a pihenés, a szabadság. Az a típusú kötetlenség, ami azzal is járhat, hogy meló után csak úgy sétálgatunk, találkozunk, beülünk valahová. Ezért semmilyen bűntudatot nem érzek, mikor elmegyek két hét egybefüggő szünetre. (ja, a helyettesítés részben megoldva.) Néha túledzem magam. Vagy csak fáj az a két beszerzett gerincsérv. Nem nagyon. Csak kicsit. Emberből van, tehát fáj. A fájdalom pedig erős jelzés. Húzd félre, és nézz mögé.

Nekem azt súgja  a függöny mögül:

Ideje pihenni. Aztán jöhet még negyvenkilenc. Tovább párosozunk gruppenben. Alig várom.

Istenem a kisterem

szimpla, ködös kedd délután. a terem fullon, a szivacsok negyvenöt fokos szögben elforgatva, így többen beférnek, szebb alakzat, és ha a tükörbe nézek, huszonnégy lábat látok dolgozni, parancsszóra. parancs, vagy vezény, szót fogad, miközben beszélek, azon tűnődöm, mi indítja arra, hogy szót fogadjon, jöjjön, busszal, gyalog, biciklivel, rendszert vigyen az életébe, és kínlódva fújtasson, “jajistenem”, aztán feltápászkodik, átfordul, és csinálja, csinálja, rendületlenül.

remélem, csak titkon, meg itt, hogy miattam jár. mert van bennem valami parancsuralmi rendszer, ami jó. nekem is.