Ott szükség nincsen

 

 

                                                                                                “Egy író akkor író, ha ír. Ezért muszáj neki írni.

Pedig ha muszáj, úgy nem lehet.”

 

Magyari Andrea: Átjáró Másvárosba

 

 

Ha írni kell, hát írni kell. Alapvető emberi szükségletektől nagyon messze. Mert mit kell mégis? Mit muszáj? A test megoldja fiziológiai szinten, lélegzik, pótolja a levegőt, ha alszol, akkor is. Felébredsz, eszel, iszol, ki mit, igény szerint. Én kávét, attól indul a “zagy”, addig nem gondolok, nem gondolkodok, csak zombizok, pislogás nélkül. Túl sokáig van csukva éjszaka a szem.

                Aztán mi kell még? Kell kaja, legyen egészséges, az vagy amit megeszel, terike ezt például halál komolyan veszi, (és itt elnézést kérek minden terikétől, akiknek direkte terike a neve) szóval terikének most fáj a mája, és akkor eldönti, mától minden nap eszik egy kis májat, az majd jól beépül, egészségesedik a máj. Tavaly például leesett a pincelépcsőn, félrelépett, vihogja, és a rehab időszakban mindennap csirkelábat főzött magának. Na de terike drága, miért nem disznóláb? Nem szeretem, húzkodja a vállát. De ha fáj a migrénem, (így) akkor veszek egész csirkét, megfőzöm a fejét, szétfűrészelem a koponyát, és kieszem az agyát. És elmúlik a fejfájás.

                terike szomszédasszonya rákos lett, akkor terike felfedezi magának a tengeri herkentyűs boltot, és hetente rákot főz a betegnek. Mikor fél év után meghal szegény szomszédasszony, terike fejét fogva, napokig gondolkodik, mit ronthatott el. Hétfő reggel kimegy a temetőbe, és közli a sírkővel, ezt elrontottam Gizus, nem jól csináltam, tápláltam azt az átokfajzatot, nem pedig kiirtottam. Ne haragudj. Máskor jobban figyelek. Aztán a szája elé kapja a kezét, meg keresztet vet, és mikor megnyugszik, idétlenül vihorászik a temető csendjében.

                De innentől kezdve tényleg jobban figyel, mindennek utána olvas, tanul, szenvedélyesen tesz magáévá ezoterikus könyveket, és tudományosakat is. Vudust is.

                terike egyébiránt főállásban a főnök jobbkeze, és lakkrózsaszín babacipőt hord váltócipőként. Vesz a ruhájára még védőköpenykét, virágosat, zsebeset. Abban is van rózsaszín, a főnök felesége nyugodt, mikor belátogat a munkahelyre, terike nem veszélyes fajta. Pedig de.

                terike őrt áll, igazi kapuőr, a főnök érinthetetlen, megközelíthetetlen, a telefont terike veszi fel, a mobilját is, az e-mailjei terike gépére vannak irányítva, szelektálandó a fontosságot.

                Pedig nekem a főnökkel kellene beszélnem. Üzleti ügy persze, ő a szakember, ő a potentát, terike elintézi az időpontkérésem azzal, hogy majd ő előterjeszti, kigyűjti, megírja, és megválaszolja nekem. terike ehhez természetesen segghülye, egy ujjal gépel a számítógépen, és tíz ujjal az Erika típusú írógépen. Dupla indigóval. Akkor próbálok telefonálni, estefelé, hátha terike már hazament, és sikerül elcsípnem a főnököt, tudom, hogy vele öt perc alatt szót értek, de nem veszi fel, csörög sokáig, majd másnap reggel csörög a telefonom, és terike fahangon közli, tessék, visszahívott, mi olyan sürgős, hogy munkaidőn kívül zargatom a főnököt.

                Csel kell ide. A pénzügyön dolgozik Maresz, ő lesz a csali, minden hónapban súlyos görcsei vannak, terike pedig ellenlépésként  véres hurkát etet vele. Kitalálom, hogy Maresz hívja, sürgős, borzasztóan fáj, csak terike segíthet. Akkor terike kezéből kiesik az indigó, és végigcsattog a folyosón, hogy orvosolja a problémát. Én pedig beosonok az irodába, és kopogás nélkül nyitok be a főnökhöz. Roppant készséges, örül, hogy lát, miért nem jöttem előbb, minden úgy jó, ahogy gondolom, csináljam csak meg, és tegyem a terike asztalára. Bizonyára nincs pókerarcom, megkérdi, van-e ezzel bármi baj. Nincs, nincs, dehogy, de nem lehetne, hogy lejönne hozzám, mondjuk szerda reggel, addigra elkészülök vele. Nagyon furcsán néz, de bólogat, jó, lejön.

                Kifelé menet terike asztalán kaszinótojást látok, előkészítve, kettőt, gondosan szervírozva. terike sehol, vajon mi baja lehet a petefészkével, fut át a fejemen, de akkor a főnök felkapja a tányért, de jó, itt az ebéd, tojáskúrán vagyok, mondja dicsekvőn, terike minden nap másképp készíti el nekem.

De jó, hogy van terike.

De jó, hogy van a terike, a gondoskodó, az ápoló, a jótét lélek, a figyelmes. Kicsit hányingerem lesz, polipszerű tapadókorongok feszegetik a gyomrom, vajon terike erre mit ajánlana? Majd felhívok valamilyen tetszőleges belső telefonszámot, biztos ő veszi fel, épp ott lesz, és táplálkozási tanácsokat oszt. Mert terikék mindenhol vannak. Mint alapvető szükséglet.

amit megeszel

( a szöveg eredetije a Fejér megyei Hírlapban jelent meg)